Néhány gondolat a békéscsabai Országos Szólótáncverseny margójára
Kétévente kerül megrendezésre a néptánc élet legjelentősebb szakmai programja, a békéscsabai Országos Szólótáncverseny. A szakma legjava ilyenkor lázasan készül. A fiatalabbak kétéves ciklusonként újra és újra megpróbálják felépíteni önmagukat, keresik a stílust, a megformálást, a viselkedést, amely önnön jellemük, lelkületük tükrözése mellett a táncanyagok bemutatását is szolgálja. Az idősebbek rutinosabban, a már megszokott úton igyekeznek elérni az áhított célt. Több-kevesebb siker kíséri ezeket a próbálkozásokat. A színészet, a manír, a gegekkel tűzdelt előadásmód néha nem fedi, sokkal inkább kiemeli a hiányosságokat. A bölcs Zsűri idén is a „mögélátó” szemüvegét használta, bár tett kivételt. Egyetlen esetben a technikai és fizikai képességek és teljesítmény „elkente” a stílusjegyeket és táncalázatot semmibe söprő színpadi „attrakciót”, mely számomra egyes pillanatokban már bohóckodásnak tűnt. Nem vitatkozom a döntéssel, hiszen a szólótáncverseny lényege az egyéniség megvillantása mellett a tánctechnika, virtuózitás egysége, ezek pedig megvoltak. A folklorisztikai hitelesség itt a semmibe veszett…
Az idei versenyre választott zsűri tagjai számomra az elmúlt évtizedek egyik legtisztább, legerősebb szakembercsoportját alkották, szívesen fogadtam, értettem, hittem a véleményüket. Három tagja az aktív generációból, „első bálozóként” került felkérésre, ami előre vetítette, hogy erősen hangsúlyozódnak majd az Ő nézeteik. Láthatóan olyan belső egyezség született, amellyel mind az öt személy azonosulni tudott, ennek alapja pedig a szakmai szigor volt, így megőrizve az elnyerhető kitüntetések értékét.
A díjkiosztást és az értékelést követően természetesen elindult a szakma széles (telefonos, internetes) diskurzusa, mely szerencsére idén nem a díjazottak személyével szembeni támadásokról, sokkal inkább a díjazás hátterének, szakmai és emberi megközelítésének módjáról szól. Erről pedig lehet beszélni! Néhány éve magam is a zsűri tagjai között éltem végig az érzelemben gazdag napokat. Különös nehézséget okozott, hogy akkor még az én generációm tagjai is az örvendező-elszenvedő oldalon álltak, róluk is ítélkezni kellett. Igazság pedig nem volt…, vagyis sokféle igazság volt. A díjak kiosztásánál számomra egy általános szempont kiemelkedően nagy súlyt képviselt. A Békéscsabai Szólótáncversenyt azért hívták életre, hogy a kiemelkedő táncos teljesítmények mögött álló emberek Aranysarkantyút, Aranygyöngyöt kapjanak. Nem pedig azért, hogy ne kapjanak. A Zsűri idén olyan vonalat húzott, amelynek eredményeként a díjak a Balassi Együttes szekrényében maradtak. Kiemelkedő teljesítmények pedig voltak bőven. A legtöbb szereplő húsz évvel ezelőtt az Arany Ufó díjat is megkaphatta volna, hiszen olyan tudással álltak elő, ami akkor elképzelhetetlen volt. Erre mondhatjuk, hogy fejlődik a világ. Bizony, fejlődik. Egyre rohanóbb és egyre agresszívebb. Kérdés számomra, hogy mi lenne ma a Gál Lacikkal, Hidas Gyurikkal, Gazdag Bélákkal, Kocsán Lacikkal, Bistei Attilákkal? /tudatosan nem említettem női versenyzőket/ Kérdés, hogy ki és miért követeli a mi szakmánktól a világgal együtt történő rohanást?
Ez a probléma nem elsősorban Békéscsabán kerül elő, sokkal inkább a gyermekkori, ifjúsági táncélet momentumaiban. 10-12 éves gyerekeket látok karakteresen, öregesen legényest táncolni, de még az aszimmetrikus román férfitáncok is megvillannak néha a lábaikon. Mesterüktől ellesve a stílust, már most használják a nyakatekert gegeket. Aztán átöltöznek és hazamennek számítógépezni. Igazi „műmájerek” lesznek belőlük. Városi ficsúrok, akik egyetlen céllal használják a magyar néptáncot: karrierjük kiteljesítésére. Most pedig jön a Páva gyerek változata. Fény, pompázat, show, díjeső, szenzáció, Las Vegas. A néptánc a hagyományörökítés eszközéből lassan egyszerű szórakozási formává vált. A hiteles megformálás pedig egyszerűen a technikai, színészi képességek együttes meglétén múlik, hiszen a tökéletes minőségű eredeti viseletek alatt nem láthatjuk a torzuló lelkeket, a fenékbe vágó férfi tangákat, a keleti kultúrából értelmetlenül kilopkodott tetoválás mintákat, stb…
Itt kanyarodnék vissza a Szólótáncversenyhez. Ez az a szakmai esemény, amely a mai példaképeket állítja a fiatalok elé. A világra nyitott, érdeklődő, mindent befogadó, de most még felületes tinédzser szem pedig mindent meglát, mindent befogad, de nem mindent tud a megfelelő fiókba elhelyezni. Talán emlékszünk arra a faviccre, amikor a bolond gyerek a lovat cicának nézi. Néhány év és a „bolond” jelzőt el is hagyhatjuk. Vas, üveg és beton, elektronikus világ adja az életkörnyezetet a Föld lakosságának kétharmada számára. A néphagyományt éltető embernek ez maga a pokol. Ilyen időkben bizony vigyázni kell az olyan tanácsokkal, hogy „a táncosok ne menjenek el fiatalon vidékre, ne vonják ki magukat a hivatásos táncéletből, stb. Különösen azért kár őket megingatni, mert igazán nehéz, áldozatos döntésükkel „utolsó mohikánokként” szeretnék a maguk módján befolyásolni a néptánc élet változásait. Egyfajta ellensúlyozó példaképek és – mindenekelőtt – nyugodt emberek szeretnének lenni. Foglalkoznak ők a tánccal eleget! A hiányosságaikat pedig a házikolbászok alatt, a színben is ki tudják csiszolgatni.
A díjeső tehát idén elmaradt. Vasárnap emberfeletti zsűri teljesítményt élhettünk át, hiszen hat órán át tartó értékelésen hallgathattuk végig a nagyon alapos, személyre szabott, érthető, elfogadható véleményt. Minden szó igaz volt, így azt gondolom, hogy a díj nélkül maradt versenyzők számára jellemformáló, iránymutató élmény kellett, hogy legyen a vasárnap. A Zsűri nagyon helyesen a legtöbb ígéretes versenyzőnél a „gyertek két év múlva is” megszólítással zárta a mondandóját. Ezzel azonban már előre küldött egy üzenetet önmagának is. Az üzenet pedig egy sor kérdésből áll, amelyekre meg kell adni a válaszokat: Mi lesz a fiókban porosodó díjakkal, újabbakkal szaporodnak? Meddig számíthat arra a szervező, hogy a sorozatos sikertelenséget leküzdve újra és újra felugrik a szakma krémje a következő járatra? Jó lesz-e a szakmának, ha a folyó gyorsabb sodrású oldalára billennek a súlyok és a többiek lassan lekopnak (akkor ugyanis más dimenziókban folytatódnak majd a díjakért folyó küzdelmek)? Ez a gyors sodrás mennyi ősi értéket rángat majd magával?
A mi műfajunk az örök szubjektivitás mezeje. Nincs célkereszt, célkamera, kilogrammban, vagy hosszban meghatározható teljesítmény. Így az én fent leírt véleményem is csak az enyém. Ezeket a sorokat féknek szánom a megfékezhetetlen folyamatok lassításában, mert a mostani állapotot jónak tartom, de a régieket még jobbnak tartottam és a jövő felvillanásai megijesztenek. Ettől persze a jövő elkövetkezik. Remélem, én már nem látom, amikor Békéscsabán mágneses talpú lebegő cipőkben és számítógép programozású önműködően táncoló testhálókban, az „ENTER” megnyomásával járják el a táncot a jövő aranysarkantyúsai. Remélem, nem érem meg, hogy az én táncomat egyszer tiszteletlenül, kiforgatva, önmegvalósító, magamutogató céljaira felhasználva járja el valaki – mint ahogy ezt mai példák már mutatják. Akkor majd az lesz a sikeres, hiszen a ma díjazottjai fognak ülni a zsűri székében. (?)
Úgy gondolom, hogy túloztam….
Kovács Norbert
